Sütő Zsolt: Örökországi levelek
(5. Káin és Bábel)
Ábel, kinek anyja, a székely Mária, arra tanította, hogy mindenét odaadja mindenkinek, ha kell, ha azt kell tennie, hogy legyen jó, mindhalálig. Az élelmességet, vagyis azt, hogy egy adott ponton az embernek csak magára kell gondolnia, mert különben a másik lesz az, aki csak magára gondol, és a túlélés márpedig nem az említett jóságon múlik, no ez a mezőségi Gergely dolga lett volna, de ő úgy látta jónak, ha ebbe sem szól bele. Ennél a döntésénél fogva, ha lehet egy ilyen alkati vagy korral járó hozzáállást döntésnek nevezni, Ábel talpraesettsége, élelmessége anyja jóságán, kereszténységén múlott. Ábelt megtanították, Káint kihagyták a képből, családi játszmáikból, Berne után szabadon. A Törökországba kényszerülő Ábelből így természetes volt Bábel születése, Káinnal való szembesülése nyomán. Mint ki Ábelek közt Káin, mert már Bábel, Káinok közt Ábel, és mint ki a sorsnak egy ilyen fintora nyomán a székek között folyton a földre huppanva találja magát, nénékám, mondom, az ilyen lélek, ha túl akar élni, élelmességből, életrevalóságból, az ülést, mint olyant fel kell adnia. Ha nincs hova ülni, marad az állás, egykori helytállás, vagy a transzilván repülés, irodalomban, művészetekben. Íme, így is válhat valaki bozgorrá. Otthontalanná, hazátlanná, kit a csontsorvasztó honvágy folyton Örökországba kényszerít vissza, mesebeli vízforrások mellé. Transzilván repülés, mely a népi politika, a nép tudatlanságban tartása helyett a kultúrában és a kultúra által tesz kísérletet arra, hogy az egységet megteremtse, hogy ami van, azt Örökországból Törökországba emelje. És különösmód éppen Káinnak kell dolgoznia ezen a repülésen, neki jut ez a szerep, folyton, mert Bábel passzív, őrületbe kergető módszereivel csak Ábel meggyilkolásához vezet az út. Sem a román, sem a török surgyélán nem érdeklődik a színek iránt. Ábel örökországi kívánságait lassan, egyenként közli, szivárogtatja Káinnak, kinek az irányítást szükséghelyzetben átengedni kénytelen, mint egy paksi erőmű, ki a sugárzásról az információt csak lassan, egyenként, szivárogtatva közli a néppel, húzza az időt, mert időt kell nyernie, létezésének értelme múlik ezen. Tik-tak, ketyeg a káin-bomba, és lássuk be, biz' ábel a gyutacs.
Aztán az említett főnök tanítja neki, szinte székelyesen csillogó huncutsággal a szemében, hogy írni, politizálni csak úgy lehet, ha az ember meg akarja váltani a világot. No nem igazándiból, hanem csak úgy, a marketing kedvéért, mondjuk, folyton Örökországra hivatkozva és utalva. Mint fogalmazta meg nemrég a tévében eme marketing velejét Törökország második embere, ez a Kovács: "Nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani", mintegy megfogalmazva a török és egyetemes politika legvelejét: Merészen, mi tagadás. De még erre a marketingre sincs mindig szükség, van, hogy egyenesen, minden felvezető marketing nélkül döfik hátba Ábelt. Mint döfnék hátba újból ezt a folyamot, ki egykor a Duna volt, mára csak árnyéka önmagának, csatornája a kárpát-medencei lefolyónak, mert mondván nincs elég hely az autóknak. Rakpartnak hívják ezt a káin-utat, kétsávosat, mi az embereket elválasztja a folyamtól. Kétszer két sáv, egyik a budai, másik a pesti oldalon. A Duna már csupán mint városdekoráció létezik a török fővárosnak, idegeneket csalogatni, kik a pénzt hozzák ide, hogy aztán most már a a kétsávos rakpartból legyen már négysávos, nem elég az a 3000 autó (!), ami ma óránként áthalad rajta, 6000 kell belőle. Hiába ide Védegylet, hiába Lányi, az ügy nem a Dunáról, hanem a különböző érdekekről, vagyis irdatlan pénzösszegekről szól. Szakdolgozat- és rakpartépítés nem másról szól, mint arról, hogy ha már itt vagy, nincs mit tenned, a török játékokban vagy részt veszel, vagy nem. Kell-e lakás, vagy sem. Kell-e pénz, vagy jó neked így is, bozgorkám. A Duna, ki nemcsak magyarnak, de a világnak is ritka természeti gyöngye. Volna, ha ennek a gyöngynek az ideája valahol még meglenne, valahol a szívben még élne.
Lélekzetben, abban a szünetben, amit az ember beiktat beszélgetésbe, politizálásba. Ha a másik fél elmondta a magáét, veszek egy lélekzetet, mélyet, tartok egy szünetet, és csak utána válaszok, csak utána mondom a magamét. Hogy megérjen, amit kimondtunk, ha már kimondtuk. Ha már szóba elegyedtünk, mert különben elbeszélhetünk egymás mellett, órákat, naphosszat, akár élő bábeli, parlamenti közvetítésben. A szegény legénynek ama döntése, hogy ha kívül szegény is, de belül irdatlan gazdagság van, és onnantól kezdve bár semmi sem változik, mégis minden megváltozik. Úgy hagyni el Törökországot, Örökországért, hogy közben ugyanott marad minden, ahol van, a helyén. Józan, transzilván szellemben. Ha már az adminisztrációban, a különböző vízumok, tartózkodási, munkavállalási stb. engedélyek bábeli világában nincs remény, vagy csak kevés, a kultúrában mindent lehet. Így válik a határon túli határok nélkülivé. Erdélyország, mit ábel is, káin is magában hordoz, mint örökországi ideát, anyjától elhagyott taknyos kölyök, kinek apja sincs, s ki kénytelen a taknyából aranyat kovácsolni. Megélhetésként, mindenapjaira, szellemnek, léleknek. Be is villan a levegő, mi a vonatablakban, ajtóban megcsap, valahol Déda felé, behunyom a szemem, ezer lélekzetre ad erőt egy pillantás alatt, de vijjog a török villamos, jelzi, hogy le kell szállni, ébredek, ez csak a Gellért-hegy, semmi több.
