Sütő Zsolt: Örökországi Levelek (1) (2) (3)

Sütő Zsolt: Örökországi levelek

(1. Az örök ország)

       Édes néném, különös országba vetődtem, anyaországba, mint mondják, tűnődök is rajta eleget, az országon magán, és az ott élőkön. Kikkel egy nyelvet beszélünk, egy bölcsődalra szenderegtünk, egykor, s kik a halottjaikat is a mi nyelvünkön siratják. Különös formáját űzik a szeretetnek: minden ölelésnek, anyai simogatásnak megvan a maga feltétele, mint kétkedő anyának, kinek idegen gyermeke, s nemigen tud mit kezdeni vele. Törvénybe is foglalják, ezt a kétkedő szeretetet, folyton, az anyai és a felebaráti, feltétlen szeretetet mintegy kötelezővé téve, mármint, hogy ne legyen erdélyizés, lerománozás, fentről jövő kísérlet, mint tették egykor a tengerentúlon, ugyanezt a törvényt, a feketékkel, egykori niggerekkel, annak, ki az anyától, anyaországtól egykor mások keze alá került, és ehhez a szeretet-törvényhez igazolványt is adnak, mit ha felmutatsz, jegykezelőnek, rögtön tudja, mi a helyzet, mi a státus. Mire büszkék kell legyünk, mi, kedves néném, mert az ilyesfajta megbélyegzésre, valljuk be, ritkák a példák, a történelemben is. Vizsgálják azóta is a törvényt, mint idegen gyermeket, gyakorlati szempontból, és filozófiai szempontból is. Körberágják, politikai marketing-eszközzé teszik, mert ugye megosztott ez a világ itt errefelé, e tekintetben is, mint annak bizonyult a legutóbbi választáskor is, majd mint lerágott csontot elénk vetik, rokonoknak a hátországban, hazátlan rokonok, lám, még ezt is megtesszük, értetek.
       Egyfajta válasz az erdélyi rinyálásra, minek errefelé már kialakult mítosza van, a nép körében. Gyakorlati, vagy inkább filozófiai próbáját állta ki a törvény, ahogy nemrég apám büszkén átvette az igazolványt, miután teremből terembe tereltek minket, mint birkákat, gyapjúnyírás előtt, olyan örömmel emelte magasba a kis könyvecskét, mint emelni szerette volna mindig, hogy a majd, ha magyar világ lesz formula, még ha ilyen torz formában is, de, íme, csak megvalósult. Mert a gyakorlati próba mellett, vagy inkább előtt és közben, mindvégig, a lélek próbáját is ki kell állnia, ha már gyakorlati és filozófiai szempontból folyton újra és újra megvizsgálják, mert igencsak ritkán fordult elő, egyáltalán a történelem során is, hogy igazolvánnyal illették azokat, akik valahová tartoztak, vagy inkább nem tartoztak, jelen esetben az anyaországhoz, és a törvény, meg a vele járó igazolvány, amivel folyton igazolhatjuk magunkat, mert igazolvány ide vagy oda, a munka többnyire mégiscsak kihelyezett rabszolgamunka, még ha a járulékok el is hitetik velünk az ellenkezőjét, csak több van itt, ahhoz képest, hogy otthon egyáltalán nincs. Csupán egy újabb köldökzsínór, ami az anyaországhoz köt, láncol, az úniós vagy amerikai gyarmatosításnak egy kelet-európai mikro-változata, az anyának az a fajta szeretete, ami megköt, hogy egy hajdanvolt ország, mármint az erdők országa, még kamaszodjon, ébredezzen, de saját lábra állni, a régen kis Svájcnak nevezett Ország, mondjuk, a nagy, mai Svájc példájára a végeken, függetlenül, amíg még lehet, még ne következzen be.
       Húzzuk még az időt, mint minden meccsen van, hogy valakinek érdekében áll ez az időhúzás. Saját utat, ami tán nehezebb, de igazabb, mint volt Ábel útja is, egykor, egy Káinéhoz képest, vagy aztán Surgyélánhoz, Fuszulánhoz képest, azt nemigen választ senki. Mondom én, kedves néném, a lélek próbáját is ki kell állnia, mert rögtön eszébe jut az embernek, az az elhíresült eset, amikor az igazolványok mellé kis csillagocskákat adtak, és bizony sem akkor, sem most nem büszke senki az ilyesfajta köldökzsínórra, bár használni, kihasználni, az ilyesfajta feltétlen anyai, anyaországi szeretetet, azt megéri ugyan, akár. Ki sem merem mondani, kedves néném, hogy mindegy már mivel próbáljuk leplezni a valóságot, múltat, azt, ami már megtörtént, trianoni történések nyomán olyan távlatok nyíltak (volna) mindkét népnek, mármint a magyarnak és az erdélyinek, (és sorolhatnám az összes szomszéd testvér-népet), távlatok, miknek csak a rossz oldalait éreztük, jellemünk és sorsunk csak ennyit engedett meg belőle, mármint az erdélyinek, otthon, és a magyarnak, itt, ami eleve más utakon vezetett, és a különbségnek

1

előnyeit meglátni immár, úgy tűnik csak az képes, ki mindkettőbe (és továbbiakba) belekóstolhatott, és a különbségek, azonosságok erőltetése helyett a saját háza táján nézne szét, először, mondom, ki sem merem mondani, hogy a románnak az a bizonyos bozgorozása, íme, így válik valósággá, egy újabb öngól által, mert milyen hazája, milyen nemzetisége van annak az embernek, kinek anyja, anyaországa ezt igazolvánnyal bizonyítja, igazolja, mint orvos az iskolából hiányzó beteg gyereket, és mégcsak nem is a nagyvilág előtt, bár, mi tagadás, kifelé is jól mutat, csak ügyesen kell marketingolni, mint egy nemzeti önazonosság-terméket, nem lát más kiutat ebből a helyzetből, mintegy önámításképpen, csak így, papíron. Igazolványképpen. Mert mit tehetek, néném, ha tűnődéseim nyomán erre kell ráébrednem, a románnak eme helyesnek bizonyult jóslatára, kis sárga csillagocskájára, mert tűnődésnek értelme csak úgy van, ha annak végén ébredés vár, hogy a hajdani Ubi bene, ibi patria, minek hamis voltát sulykolták belénk erdélyi patrióták, kik azóta Miamiban süttetik magukat, s minden sarjukat biztonságban tudnak, mármint a nyugati jólétében, hogy ez az ahol jól vagy, ott a hazád frázis, a bozgoriáda nyomán is, igaznak minősül, elsősorban nem a gyakorlat, vagyis a jólét, nem a filozófia, vagyis a magyarázat, hanem a lélek, vagyis a belső, egyszerű, emberi béke szempontjából. Mert az Ország, mint olyan, Örök, és nincsenek határai, és ha valakik határokat húznak, szabnak, ország vagy lélek végeire, annak végvárjai mentén, az csak azért teszi, mert valamilyen módon érdekében áll. Az Ország itt benn van, csak végterméke mindannak, mi az anyai hangoktól a temetés nyelvéig történik, mint adódik tűnődések végén is, ha érdekünkben áll, az ébredés.
Édes néném, ennek a szabadságnak, és ennek az Országnak semmi köze ahhoz, amiért egykor harcba szálltunk. Mindhiába, az ember, kire épült ez a keresztény világ, magyar és uniós és amerikai, kimondja, az Országról szólva, egyértelműbben és egyszerűbben megfogalmazni nem is lehet, és éppen ezért nem hallja senki, mint halljuk eleget, a fent említett názáretitől, hogy Országod nem evilági, így határait sem szabhatod meg, evilágon, hacsak nem egy anyaország által támogatott evilági ingyenbérletért, utazási és tanulmányi támogatásért, mindenféle gyakorlatias kedvezményekért. Kedvezményes magyarságtudat, szezonvégi kiárusítás, kormányváltás és érdekegyeztetés alkalmából. Mert megoldást találni arra, mit egykor, trianonnál, valakik, kikhez közünk csak azért van, mert így tanítják, úgy intéztek, ahogy az ő érdekükben állt, nem kis feladat, s munkálkodni rajta csak azért érdemes, mert értelme is nagyjából annyi, mint az Ország határait firtatni. Mint összefogni ezt a két bejárt utat, mit az erdők országa járt be ott, és az anyaország itt, utólag, mintegy jótállásképpen, mások hibáiért, különös feladatnak bizonyul, folyton. Kodály feladatához hasonlatos, ki a keleti és a napnyugati világ útjait szőtte egy dalba, folyton. Lám, magyarokat egy dalba fogni, a határ két oldaláról is milyen különös feladatnak bizonyul. Feladatnak, ami, úgy tűnik, elég volt sokaknak egy egész életre, és lesz még, másoknak is, édes néném, innen nézve is, hol az erdők országának illata bukkan fel minden körúti csenevész fában, platánok pusmogásában, minden ébredésben, emlékeztetőül arra, ami otthon maradt, végérvényesen, és ami itt adatott, mindannyiunk ébredésére. (Státus lat 1. állapot, helyzet. 2. a kinevezett alkalmazottak, munkatársak állománya, létszáma 3. állás, álláshely)

(2. A nyilasmisiség)

       Édes néném, tegnap megint különös napot éltünk itt, kényszerválasztott fővárosunkban. Különös nap: ezrek vonultak az utcára, mind valaminek ellenzése és igenlése mellett foglalva állást. Mint foglaltunk mi is, emlékszel, néném, gyertyával és hargitai adventtel a kézben, anyanyelvünk és iskoláink mellett, akkoriban a tudat egyfajta elnyomása ellen, lám mi lett az eredménye, napokra rá, verték-ütötték egymást az emberek, kisvárosi kisháború, ezúttal nem a maffiák, hanem a másajkúak között. Tegnap nem kétfelé szakadt ez az ország, mint a legutóbbi választáskor, hanem háromfelé, vagyis éppen három arcát mutatta meg ez az egyébként igencsak sokarcú nemzet. Egyik arcának Amerika nem kell. Azt mondja, Bush túlságosan jó hollywoodi színész. Úgy adja el népének, és minden más amerikanizált, elnátósodott, eleusodott nemzetnek ezt a háborút, olajfedezetek gyarmatosításának filmbe illő, élőben közvetíthető háborúját olyan kiváló színészi kvalitásokkal marketingolja el nekünk, mint a hamburgert és a Windows XP-t. Másik arcának a zsidók szúrják a szemét. Hajuk nincs, bőrfejűek, csúszómászók, tökéletes katonák, csak egy megfelelő hadvezér kell, egy megfelelő hollywoodi színész, és már megy is a ria-ria-hungária, parancsszóra, vezényszóra. No nem a rocknroll Hungária, hanem a ki a zsidókkal, cigányokkal, buzikkal, románokkal, stb. A nagy Néhai Magyarország, Hungária, Unguria nevében. Harmadik arca csak megmutatja magát, hogy bőrfejűek el ne bizakodjanak. Itt vannak ők is, kékcsillagos zászlóikkal, ellentüntetés, két üzletkötés között, bár ők a harcot jobb szeretik kifinomultabb formában felvenni, például Oscar-díjas filmekben, stb. Pfújolják is egymást, a rendőrkordon két oldaláról, és ez a pfuj, édes néném, sajnos, ugyanaz, amit olyan jól ismerünk: tünjetek innen a francba, haza.
       Haza, mondom, édes néném, ahová mennénk, rohannánk, költöznénk, ha lenne miért, és főként kiért. Mert itt is csak az becsületes, akinek egyszer, valahol, valamilyen oknál fogva, ki tudja hogyan, kinek-kinek a maga okánál, életrevalóságánál fogva, egyszercsak a történet folyamán szerencséje volt, és most megpihen. Megpihenhet. Megengedheti magának ezt a luxust, hogy a túlélésért vívott harcban, háborúban, egy pillanatra ellazítson. És te éppen akkor futsz vele össze, akkor történik ez a találkozás, amikor ő megpihen, és te ezt a pihenést az ő becsületességének észleled. Mert becsületes csak az lehet, ki éppen ott van, ahol van, és nem a következő harcot, csatát, háborút készíti elő, magában, a pihenés röpke pillanatában Ilyesfajta pihenés-érzéssel gyűltünk össze tegnap, húszezren tán. Feszülten ugyan az amerikai military-videójáték rémségeitől, de pihenésképpen rácsodálkozva arra, hogy vagyunk itt még néhányan Törökországban, akik már jártak Örökországban, és annak tudata nem fogható semmihez, sem olajhoz, sem VanDamme-katonákhoz. Se zsidózáshoz, se cigányozáshoz, se buzizáshoz, se románozáshoz. Aki kijött, az utcára, ott volt, és többet ugyan nem tettünk érte, mit is lehetne, békét csak békésen lehet teremteni, szóval, aki kijött az mind úgy döntött, ezen a szavazáson, a 2 milliós Törökországnak 20 ezer polgára, hogy márpedig mi most Adyra szavazunk, és nem Reményikre.
       Hiszen Reményik, aki maga a fenyőfa, a merev vegetáció, aki nem hajladozik, hanem stabilan áll, mered az égre, bámultában, mígnem az első vihar tövestül kiszedi. Reményik, aki maga a székely, a szolgalelkű, akinek élete a szolgálata. Szolgálni istent, papot, írót, politikust, mindenkit kinek szava szép, de nem érthető. Mert jobb az embernek, ha végzi a dolgát, és a más dolgát, Istent, ábécét, politikát, inkább arra bízza, akinek az a dolga. Míg a fejére nem nő, egy amerikai hamburger, egy hollywoodi mozi és egy hollywoodi háború alakját öltve. Nincs fekete és nincs fehér, csak fekete-fehér van, és azoknak mindenféle árnyalatai. Nincs székely Szabadság szobor Székelyföld határán, nincs Ady-szobor New York partjainál, a tavasznak is csak a természet állít szobrot, cseresznyefa virágában, múlandót, pihenésképpen a hosszú telek után. Szobrot Nyilas Misinek, Nemecseknek, vagy éppen a nyilasmisiségnek, a nemecsekségnek nem szokás, sem itt, sem tengerentúlon. Ami eleve halálra van ítélve, annak nem szokás szobrot állítani.

       Édes néném, Törökország itt, Amerika ott, mind csak a maga szabadságát kínálja, a maga feltételeivel, és beszélhetünk ékesszólóan Örökországról, amennyit akarunk, mind csak az odavezető utat tudjuk megmutatni, nekünk is megmutatták, de mindenkinek magának kell végigmennie rajta. Mi tagadás, minek szépíteni, csak az tudja, hol van, ki már maga is járt arrafelé. És ha már szoborról van szó néném, nemrég meséli itt, egy másik török, ki otthonról ide vetődött, milyen volt szobrot mászni, Avram Iancut, s még csak nem is mászni, csak alatta elmenni, kocsma előtt, kocsma után, mert a magyar, mint olyan, valljuk be, időt múlatni, vegetálni, úri és szegény murizni, azt nagyon tud. Igazándiból senki nem tudja, hogy mi is történt, akkor és ott, a szobor alatt, körül és magán a szobron, de a börtönbüntetés megtörtént, le is lett ülve, becsületesen, pihenésképpen, és mint mesélik ezek az ötvenhatosok, például Karátson, hogy a börtönélmények, amilyenek, olyanok voltak, de megváltoztatta őket. Kit az összetartás, kit a megaláztatás, kit az elzártság, vagy az államilag támogatott börtönbeli introspekció. Ez a vásárhelyi is, ki mára már kisvállalkozó, dolgos ember, ki végzi a dolgát, és a többit rábízza arra, aki ért hozzá, diplomásokra, nemigen meséli a részleteket, nem is igen emlékszik rá, de látszik rajta, hogy ez kellett neki, a sorsnak ilyen kegyetlen fintora volt az, ami felébresztette. Mint kell az ausztrál, amerikai erdőknek néha a tűz, hogy az ökológiai egyensúly helyreálljon. De hogy mi kell a székely fenyvesnek, azt én is inkább azokra bízom, kik ehhez értenek, költők és református lelkészek, kiknek ez az ügye, és nem más.
       Szobormászós testvérünkről nem írnak az újságok, de írnak eleget az udvarhelyi betyárról, a whiskysről. No nem borvizes, mondjuk szejkei, vagy nem székely köményes, az túl snassz lenne, marketing szempontjából, legalábbis pl. a kereskedelmi tévécsatornák érdekéből ítélve, akik már-már nemzeti hőst csinálnak belőle, minden interjúra más frizurát húznak rá. Valljuk be joggal, mert ilyen extravagáns módon valóban kevés betyár tudott odadörgölni a gazdagok orra alá. De hogy ki dörgöl majd oda amerikaiaknak, ébredésükre, skinheadeknek, hajnövesztésükre, ki lesz az, aki mer majd nem-súgni a súgólyukból, ha Bush elfelejti a szöveget, szerepet, hol van Ady, ilyenkor, édes néném, ki tudna erre válaszolni, kicsoda?
       Jelek vannak bőven, folyton, jelek a változtatás szükségességére, minden szinten. Metróaluljáróban, az utasok nyugalmának és ébredésének érdekében, hatalmas kijelző, digitális, mutatja a város légkörének szennyezettségét, mind túl van már a másodfokú riadón. Mit tehetünk, nem ez a mi dolgunk, a társadalmi alapszerződés arra épül, hogy mindenki végzi a maga dolgát. Míg én robotolok, lakbérért, kajáért, metróbérletért, a környezetvédelmi miniszter addig harcol, míg a Duna illata újra érezhető lesz. Az alapszerződés ilyen egyszerű, nyilamisi-szintü. Rohanunk, munkába, egyetemre, stb., ki-ki a maga dolga szerint, felpillantunk, 2. fokú riadó, rohanunk tovább. Mit tehetünk, édes néném, kimehetünk az utcára, gyertyával, tükörcserepekkel, 1000 éves magyarság-feelinggel vagy éppen a woodstockival, vegyük fel a harcot, a békének és a társadalmi alapszerződésnek megfelelően, váljunk Adykká, mert különben csak reményikedünk, tovább, abban, hogy majd egyszer, valaki, valaki más, akinek az a dolga, elvégzi majd azt, ami egyébként éppen az ő dolga lenne. Jó vállalkozó tudja, senki nem végzi el a más dolgát, csak ha érdekében áll vagy elhiteted vele, hogy az a világ legjobb dolga. Ha a budapesti szmogot úgy marketingolod el a város lakóinak, mondjuk polgármester-jelöltként, hogy az egész város már szmog-partikra jár, mert ez a trend, ez a divat. Eladják a háborút is, évezredek óta, most éppen a számítógépes szimulátor játékokkal keltik életre, azzal, hogy egy olyan ellenségre kell lőni, akiről semmit nem tudunk. Mert az iszlám is egy kultúra, terror ide vagy oda, de mozog, ezért meg kell halnia, és a játék szabálya szerint mindenkit ki kell nyírni. Nyírni, mint a füvet, gondolkodás nélkül. Pacifisták, kik katonaság helyett a polgári szolgálatot választják, meggyőződésből, így vágják el maguk alatt az ágat, mert, az, akinek fizetnek, aki a katonaságból él, akinek ez a dolga, mármint az ölés, az bizony nem fog elgondolkodni, semmin, hanem mindent lelő, ami mozog. Azon egyszerű oknál fogva, hogy ez a dolga, az alapszerződés szerint. Mint végzi majd a dolgát az a néhány román, magyar, stb., de mindenképpen nátós tökéletes katona, ha sor kerül rá, Irakban, és aztán bárhol, ha neki ezt parancsolják, egy olyan harcban, háborúban, amihez az égvilágon semmi köze, és ha mégis van, az

csak abból fakad, hogy pénzre van szüksége, a túléléshez, és az öléshez, katonáskodáshoz ért a legjobban, s ennélfogva ez a dolga. Az alapszerződés szerint, a munkamegosztásnak eme berendezkedése szerint, mire épül a világunk. Survival videojáték, élőben a CNN-en és a ProTV-n, a háborús Big Brother: a nemzet szavazza meg, hogy ki esik ki a játékból, és ki az aki utolsóként elviszi a főnyereményt, olajt, nemzeti lobogót, 20 milliót. Mint szavazott nemrég Törökországnak egyik fele erre, másik meg arra, s majd szavaz hamarosan egyik fele a csatlakozásra, a másik meg nem, hacsak a marketing utól nem éri önmagát, újfent, pihenésképpen.
Egy nap tüntettünk, három arca ugyanannak a népnek, a békéért, a nagymagyarságért és a bőrfejűek ellen, mind pfújoltunk valamit, egyszerre. Mind magyarok. Magyarok, kik a pfújolás művészetét ezer év alatt madáchi szintekre emeltük. Megpihenek a tollal, édes néném, egy pillanatra, mert éppen ez a nyilasmisiség az, amit folyton, újra és újra megölünk, mindannyian, pfújolással, favágással, szmoggal, terrorral és viszontterrorral. Az embernek, íme, két alaptermészete harcol egymással folyton, a kettő együtt csak Örökországban van meg békében, de itt, törökök között, nincs más választásunk, mint, hogy felismerjük, hogy mindkettő az ember alaptermészete, nyilasmisiség és surgyélányság, béke és háború, magyar puszta és argentin magashegység. Nyilasmisiség, vagyis a gyermeki lelkületnek azon tulajdonsága, melynek segítségével a szocializáció során kialakult jóság (lásd jónak lenni, mindhalálig) ideájához viszonyítja a felnőttek világát, illetve a felnőtt embernek azon tulajdonsága, melynek segítségével igaza mellett mindvégig kitart, mindennek ellenére. Anyanyelve ugyan csak egy van, az esetek többségében, de ha már felébredett, minden nyelven elboldogul, mert a legdörzsöltebb politikusnak is a szeme mögé látni, ha úgy beszél a mi szeretett Örökországunkról, hogy sosem járt ott, mert a szemnek, bőrnek, mozdulatnak nyelvét álcázni csak az előtt lehet, ki maga is álcázza, és gyáva kimenni az utcára, gyertyával és anyám könnyű, apám nehéz álmával a kézben, ha felvesszük a harcot, egyáltalán. És a harc célja mindvégig nem más, mint az összes Örökországot, mi egyenként mindenkiben benne van, mindenkinek a maga módján, lehetősége szerint, összekötni, egyeztetni, felnőtt politikusok módjára, egymással megfeleltetni, hogy végül az eredeti Örökország, minek délibábja előtt térdelünk mindannyian, honvágytól súlytva és éltetve, lelkes béke- és egyéb, gyertyás, könyves tüntetők, mondom, drága néném, az eredeti Örökország a semmivé osztódjon, és ne maradjon utána semmi, csak a Rend. Az a rend, amiben én is, te is végezhetjük a dolgunkat, és azt, ami nem az én dolgom, azt meghagyom annak, akié. Az eredeti alapszerződés szerint, mi köttetett, teremtéskor, Ábel és Surgyélán, nemecsekség és vörösingesesség között.

(3. New York, New York)

       Nénékám, meredek szemeimmel a képernyőre, lejárt már a tintának, libatollnak ideje, személyi számítógépnek hívják ezt a találmányt. Mára már mindennek ez a lelke, termelésnek, pénztárgépnek, újságírásnak. Itt van ez a gép, minek lelke ugyan nincs, de áramkörei, csipjei, neuronjai és transzmitterjei, azok vannak, és bizony minden szinten megváltást kínál az embernek, mindenkinek, és azon belül különösen a szegénynek. Pontosabban annak a szegénynek, aki ezt a bökkenőt, ezt az első lépcsőt, mármint amit egy számítógép megvásárlása jelent, valamilyen módon szerencsésen megold, átlép.
       Mert amit ez a személyes megváltó eszköz kínál, mint kínálja a megváltást minden vallás, a maga módján, a számítógép vallása, amiben most ez a világ szenved, úgy kínálja, hogy közben a legalattomosabb módon mindent a maga képére alakít. Mint tette minden vallásalapító, izmusindító és vezető, kik mind bizonyos értelemben csak arra tettek kísérletet, hogy a saját képükre formálják, teremtsék, alakítsák át a világot, mely törekvésre bizonyára mindnek megvolt a maga oka, érdeke. Mint van oka annak is, ha az ember, és azon belül a szegényebb fajta, felteszi magának azt a problémát, mint megvalósítandó projektet, hogy igen, márpedig egy számítógép igencsak nagymértékű megváltást hozna az életembe. Minden, édes néném, minden, amivel foglalkozunk, ki-ki a maga ügyeivel, minden besűríthető ebbe a mefisztói találmányba, és ennélfogva úgy veszi át a hatalmat, ahogy a politikusok teszik, hogy közben mindvégig királynak érezzük magunkat. Mert aki hozzáfér az információhoz, az manapság valóban maga a király, és ebben az értelemben ez a világháló, a modern póknak ez a fajta csapdája, a megváltás ilyetén evilági ígéretének bedőlve, valóban annak minősül, ami: sztrádának. Ahol csak jönnek-mennek az autók, 80-nal vagy 180-nal, országa válogatja, és a nagy rohanásban, ahogy egyik pontról el akarunk jutni a másikra, A-ból B-be, mondjuk Brassóból Vásárhelyre, a már kész autópályán, nem lesz több egy szempillantásnál. Egyetlen szempillantás: egyik végén beszállunk, a másikon kiszállunk, és azzal már lőttek a falvaknak, a tájnak, lőttek annak a sajátos áernek, amit a kanyargó kisutak tudhatnak magukénak. Így öli meg a bevásárló- és szórakoztató center is a kisüzleteket, ugyanaz az Irakot olajért letámadó mechanizmus, de tenni nemigen tehetünk semmit, meggyőznek minket kinevezett megváltóink, költők és református lelkészek, hogy nincs mit tenni, ez a trend, és nekünk is csatlakoznunk kell. Unióhoz, trendhez, autópálya-építéshez. Ha nem tud az ellenfél, majd mi lövünk, öngólt, ha kell. Rohangálunk az információs sztrádán, ki Mercedeszen, Pentiumon, ki Trabanton, ki a másén. Ez a trend, néném, egy újabb izmus, ami egy újabb megváltást kínálva úgy hálózza be életünket, olyan édesen és a kényelemnek olyan otthonülős, otthon végezhető munkával kecsegtető fondorlataival, mint bódul meg az ember bortól, aszútól, 5 puttonyostól. Király lesz az, aki autót vesz, és felszáll erre a pályára, mert nagyobb hatalom, mint az információ és annak nevelőanyja, a média, nemigen van e világon, hitessék bár el ellenkezőjét velünk. Különös mobilitás, nomádság felé tart az ember, a nagyvárosok mongol pusztáin, hiszen a kis személyi megváltógépet mindenüvé magunkkal vihetjük, üzletet kötni, kapcsolatot tartani, újságot, könyvet írni, csatlakozni ahhoz a rendszerhez, hálóhoz, aminek birtoklása előrébb viszi kinek-kinek a maga ügyét, saját érdekei szerint.
       Édes néném, különös dologra ébredek néha, ennek a gépnek kapcsán, mezőségi és kalotaszegi táncházzenék nyomán, minek hagyományát őrzik sokan, szerencsére itt is, intézményesített formában is, mert a népzenének ama "szájról szájra" tulajdonsága, a számítógép nyomán "számítógépről számítógépre" formulára változott. Mert ez a kultúrantropológiai jelenség, amit

nagyvárosi népzenének is neveznek, amiben dúskál ez a polisz is, jelen van, és figyelemre méltó. Mert éppen ez a démoni áldás, a számítógép segítségével alakulhatott ki az, hogy amit az egyik névtelen Kodály, valahol elénekelt, a másik névtelen Bartók újrakeverje, "remixelje", ahogy ők mondják, és ugyanannak a nótának így egy akár teljesen más változata születik meg, mint van annyiféle változata, ágazata például az Édesanyám rózsafájának. És, ami még különösebb jelenség, édes néném, hogy az egymással összekötött, hálózatban álló számítógépek között nem csak a hangok világa népművészetiesedik el, hanem a kép és szavak világa is. Ady-remix, Rembrandt-remix, minden klasszikusnak megtalálható az újrakevert változata, hogy minden, mi érték volt, egykor, az jusson el ehhez az új emberfajhoz is, kinek keze már teljesen a számítógépet irányító egérhez nőtt.
       Népművészetnek igen érdekes formájával van dolgunk, tulajdonképpen, a 21. század követelményeihez és trendjeihez igazodva. Mert van, ki mindvégig úgy gondolta, hogy a magas kultúra, mint olyan, az csak a gazdagoké, és íme, van Isten, a személyi számítógéppel, úgy tűnik, újra feltámadhat a tenger, és vele együtt a népművészet, mint olyan, határtalan formákat ölthet. Szószerint, hiszen a technológiának és az internetnek, úgy tűnik, gyakorlatilag valóban nincsenek határai. Határt neki csak a pénz szabhat, hardver, szoftver és internet-szolgáltatás vásárláskor, és az emberi operációs rendszer, amelyet minden technológiai forradalom nyomán, az embernek egy újabb operációs rendszerre kellett cserélnie, különben maradt minden a régiben: úr úrnak és szolga szolgának. Épüljön bár meg az autópálya, a csángó szekér úgysem hajthat be rá. Autópályával együtt jön majd az új operációs rendszer is, uniós vagy amerikás csomagolásban, és a csángó gyermek, idegen nyelvként, nyilván az angolt választja majd, és nem a csángót. Mire észbekap, és ráérezne újra a csángó nyelv ízére, anyja nyelvére, már késő, az a világ hipp-hopp volt-nincs, és már csak steril, laboratóriumi körülmények között lehet majd fenntartani, mint teszik folyton a táncházzal is. Mára, az ember, úgy tűnik, nemcsak állampolgárságilag vált nomáddá, hanem lelkileg és szellemileg is. Csak utazik a világok között, és utazásával szítja a globalizáció tüzét, sorsok és jellemek olvasztótégelyét, és ha észbe nem kapunk idejében, a Föld neve bizony előbb vagy utóbb New York lesz.
       De minek kapnánk észhez, néném, egyáltalán, hacsak nem romantikából fakadóan, a hazaszeretetnek ebből a szappanoperai mutánsából, mit töltöttek belénk éveken keresztül, titokban tartva a világtendenciát. Mert, édes néném, minden levelem végére odatűzném, hogy üdvözlöm a az egész rokonságot, kikkel olyan régen találkoztam már. Bírják még egy kicsit, erővel, egészséggel, lélekzettel, amíg hazamehetek, hogy hazavigyem azt, amit itt kaptam, Török- és Örökországban, amíg oldódik ez az idegenbe kényszerülés. Mondanék én ilyeneket, nénékám, de hiába, engem sem a gólya hozott, és romantikából is vezet ki ébredés, mert mit tudnék én hazavinni, kinek, és minek, semmi több, egy örökországi senki vagyok, mint az összes többi, itt és otthon, mindenütt, az autósztrádának innenső és túlsó végén.
       Válaszd a legnehezebbet, hangzott a Bolyai-irányadás, egy néhai osztályfőnök szájából, kinek Ady úgy a szívéhez nőtt, hogy több mint egy évharmadon át csak róla, és ennélfogva még sokminden másról mesélt, miről nemigen beszéltek a tanárok, hiába "bólyaisok", dacolva minden tantervvel. És ha ez a választás, amivel a legnehezebbet, mondjuk Ady-t választjuk, megtörténik, azzal is a romantikának engedünk, a szappanoperizmusnak, mint élő és virágzó irányzatnak, és szemet hunyunk afelett, hogy a legnehezebb, mint olyan, mindig éppen az, ami megszólít, ami az orrunk előtt van. Amit az ember csak úgy tesz, mert tennie kell. Van kinek az otthonmaradás, van kinek a távozás, és a távozás nyomán az operációs rendszer lecserélése volt éppen a legnehezebb, mint sorsának legtermészetesebb volta, kinek-kinek a hardvere és a szoftvere szerint. Otthonmaradni, romantikából, mint sulykolták belénk, évekig, ugyanolyan esztelenségnek bizonyult, mint Amerikába menni, romantikából. Lám, az is, ki otthon marad, az autópályásodást, webesedést nem kerülheti. Mit tehet így, édes néném, beépíti életébe, mint a hamburgert, és megy tovább az életével, mert az autópályákkal, McDonalds-ékkal szembeszállni, az gyakorlatilag csak a romantikusoknak adatott meg, kik ugyan többen vannak, de számban, és nem pénzben, nem

fegyverben, így aztán a harc is eleve el van dőlve, ami a túzokot és az autópályát illeti. Könnyű álmunkat megőrizni azonban csak a harc felvétele árán lehet. A Bolyaiak legnehezebb választása mellett döntve. Harcban, melyet úgy kell megnyerni, hogy ne legyenek győztesek, sem vesztesek. Romantikusan, mondhatni. Így ítélődik a romantika, mint izmus, mint emberi alaptermészet a szappanoperák irányában, halálra. Folyamatosan, végérvényesen.
Hasonlóan Sinatra dalához, New York, New York, az egész csak egy romantikus rágógumi, amit elfogyasztunk, aztán, ha elmegy az íze, a kukába dobjuk. Mint kerül majd kukába a csángó szekér minden darabja is, az autópálya, mint új infrastruktúra-faj erdélyi megjelenésével, mint történik, ha a fittebb nem-őshonos faj megfojtja az őshonos ugyan, de gyengébb fajt. Tanúi vagyunk, édes néném, egy folyamatnak, melynek során a város, mint olyan, a New York, lassan minden külvárost bekebelez. És azon túlmenően aztán minden szomszédos államot, földrészt, mindaddig, míg a Times Square egészen a Tamási emlékházhoz vezet, még ebben az életünkben. Tanúi vagyunk ennek a folyamatnak, és tenni ellene csak meggyőződésből, vagyis romantikából lehet, hiszen olyan ellenségről beszélünk, ki nemcsak fehér, vagy fekete, hanem ez is az is, egy kicsit ilyen is, egy kicsit olyan is. Ha egyik mellett döntünk, a másik mellett is döntenünk kell. Ha jó a számítógép, mint munkaeszköz, jó lesz minden más célra is, és ha átveszi a hatalmat, még ha ilyen alattomos, észrevétlen módon is, hatalmának vagy behódolunk, vagy önmaga ellen fordítjuk. Ha már forradalomról volt szó, még ha ilyen, technológiai forradalomról is. Mert belegondolni abba, hogy a világháló segítségével hány emberhez tudunk eljuttatni üzenetet, forradalmárként is, magánemberként is, pillanatok alatt, akkor a földalatti és földfeletti mozgalmaknak olyan színes kavalkádja rajzolódik ki a szemünk előtt, pillanatok alatt, amilyennel nemigen találkozhattunk eddig a történelem során, hiszen ez, itt és most, a teljes bolygót behálózza, egyszerre.
Félelmetes dimenziók nyíltak, íme, újfent, egy géppel, minek helye, a tévé mellett, persze, ott van minden háztartásban. Ha az ember, mondjuk túlteszi magát, szegény emberként ezen az első bökkenőn, első lépcsőn, amit egy számítógép megvásárlása jelent, minden varázstudományának birtoklása előtt, bevezetőképpen. Érettségi próbaképpen, mit a szép új világ, ismételten, szegény emberekkel folyton elvégeztet.

Néhány a következő levelek címei közül:

- 4. Csak tiszta forrásból
- 5. Káin és Bábel
- orbanbalazs.org
- Új Élet
- Apám nehéz álma
- 30 év múlva
- Engedjétek hozzám jönni a képeket
- A magyar nemzeti film noir
- Lélekzet