Volt egyszer egy finnugor…

Néhány hónapja szenzációs bejelentés járta be a világot a legjelentősebb
tudományos folyóirat, a Science november 10-ei számában. A génvizsgálatok
bebizonyították, hogy a magyar és finnugor népek származásukat tekintve
köszönő viszonyban sincsenek egymással. A részletekről dr. Béres Judit,
humánpopuláció-genetikus tájékoztatta a Demokratát.

­Származástani, vagy orvosgyógyászati szempontból végezték kutatásaikat?

­A Johan Béla Országos Epidémiológiai Központ örökléstannal foglalkozó
Humángenetika és Terapeutológiai (magzatkárosodás) Osztálya betegségmegelőzés
céljából végez humángenetikai kutatásokat. Ez az úgynevezett klinikai vonal,
de folyik nálunk populációgenetikai kutatás is, ami az egyes népcsoportok
származását és betegségeit hivatott feltárni. Ez annak alapján történik, hogy
bizonyos népcsoportokra meghatározott betegségek jellemzőbbek, mint másokra,
esetleg csak bennük fordulnak elő. Léteznek finn típusú betegségek, amelyeknek
az az egyszerű magyarázata, hogy ötmillió finn földrajzi elszigeteltségben él,
de vannak úgynevezett idegrendszeri és zsíranyagcserét érintő askenázi
betegségek is. Ugyanis minden egyes esetben, ha új mutáció keletkezik,
érvényre jut a betegség. Az embereknek 46 kromoszómája van, a nőkre az xx, a
férfiakra az xy jellemző, ha két jól működő gén van egymás mellett, ún.
homozigóta egyénről beszélünk, ha viszont az egyik betegséget hordoz és a
másik nem, akkor heterozigótáról van szó. Ezek a lappangó, öröklődő
(recesszív) betegségek akkor jutnak érvényre, ha két kóros gén találkozik.
Azon népcsoportoknál, ahol nagyobb a beltenyészet vagy a földrajzi
elszigeteltség, de lehet kulturális vagy akár vallási oka is. Ezek a lappangó,
öröklődő gének felhalmozódnak és betegség formájában nyilvánulnak meg.
Osztályunkon a '80-as, '90-es években végzett populációgenetikai kutatások
részben azt a célt szolgálták, hogy a származáselemzésünket elvégezzük, és
hogy genetikai és ökogenetikai kérdésekre is választ adjunk. Ez azt jelenti,
hogy a vizsgáltak a gyógyszerekkel, vegyi anyagokkal szemben milyen egyéni
érzékenységet mutatnak, de vannak olyan anyagok is, amelyek egész
népcsoportokra eltérő hatást gyakorolnak, pl. a tejcukor. Így derült derült
ki, hogy a hazai roma lakosság 56 százaléka, míg a magyarok 36 százaléka nem
emészti meg a tejcukrot, de említhetem az alkoholérzékenység eltérő voltát is,
hiszen a keleti népek a nyugatiaktól eltérő módon emésztik meg az
alkoholdehidrogenát enzimet.

­ Milyen módszereket alkalmaztak a vizsgálatok során?

­ A '80-as években klasszikus markerekkel (genetikai jelzőgén) vizsgáltuk a
népcsoportokat, ami nyilván nem ad olyan tökéletes képet, mint a
molekulárisgenetikai szintű vizsgálatok, amelyeket már a '90-es években
végeztünk kormányközi együttműködések alapján. A vizsgálatok azt mutatják,
hogy ha a vércsoport és a különböző enzimpolimorfizmusok az egyes emberekben
egyszázalékos eltérést mutatnak, az már heterozigótának vagy polimorfizmusnak
tekinthető, vagyis hogy eltérünk egymástól. Legtökéletesebb persze az olyan
genetikai jelzőgén lenne, amely alapján különbség tehető az egyes rasszok,
etnikumok között, de ilyen nagyon kevés van. Ismert ugyan a Duffy- és
Diego-vércsoport, amelyek csak a keleti, illetve az afrikai nagyrasszban
fordulnak elő, de mint említettem, ez nagyon ritka.

­ Változtak-e ezek a módszerek a '80-as évek óta, hiszen említette, hogy a
kutatásokat a '90-es években is folytatták?

­ Vérvételből tudunk dolgozni. Negyven vércsoport ismert, továbbá
enzimpolimorfizmusokból is nagyon sok (28 markert néztünk) áll
rendelkezésünkre. Ha már elég sok genetikai jelzőgént megnéztünk,
kiszámíthatjuk a géngyakoriságot, abból pedig a genetikai távolságot, és
nemcsak az egyes népcsoportok, hanem a nagyraszszok képviselői között is. A
'80-as években mi is ezt tettük a klasszikus genetikai jelzőgének alapján, ám
ez a humángenom projekt időszak lezárt, és a '90-es évektől mitokondriális DNS
szinten kezdtünk el kutatni. Ennek az a lényege, hogy a sejtmagon kívül van
egy másik mitokondriumnak nevezett sejtalkotó, aminek saját örökítő anyaga
van. Ez ugyan mindössze 37 gént tartalmaz, viszont lényeges, hogy csak
maternális, azaz anyai ágon öröklődik, míg a másik nagyon kiváló vizsgálati
„objektum" a paternálisan, azaz apai ágon öröklődő y kromoszóma. Éppen ezért a
mitokondriális DNS és az y kromoszóma polimorfizmus párhuzamos vizsgálata
ideális a származáseredet megállapításához. Finn, olasz és török kormányközi
megállapodások keretében azokat a vizsgálatokat végeztük, hogy a hazai
etnikumok hasonló adatbázisát össze tudjuk vetni a megfelelő
referencianépességekkel.

­ Milyen megállapításokra jutottak?

­ Reprezentatív mintában 9 etnikum 12 populációjában végeztünk vizsgálatot
nyelvészek, történészek, etnográfusok, antropológusok bevonásával. Magam is
két-két hónapot töltöttem az egyes településeken, ahol megtörténtek a
családfafelvételek és a vizsgálatokhoz szükséges megfelelő egyének. A
genetikai és klasszikus jelzőgének alapján kimondhatjuk, hogy a hazánkban élő
cigányok Észak-Indiából származnak, noha a Baranya megyei beás romák és a
Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei oláh cigányok között genetikai szempontból is
eltérés tapasztalható. Ezt a homozigóta index és több enzim szintű genetikai
jelzőgén eltérése jelezte. Az eltérés arra utal, hogy évszázados vándorlásuk
során keveredés történt, amelybe az is beszámít, hogy egy zárt területen ­ így
Magyarországon ­ éltek, és hogy a Romániából, valamint a Balkánról bevándorló
cigányok között genetikai különbségek mutatkoznak. Az is biztonsággal
kimondható, hogy a hazánkban élő jászok perzsa származást mutatnak, míg a kis
és nagykun népcsoportokról ­ noha sokkal kisebb genetikai távolságot vártunk
közöttük ­ kiderült, hogy inkább a törökökkel állnak közelebbi kapcsolatban.
Vizsgáltuk a genetikailag egy népcsoportnak tekinthető matyókat és palócokat
is, akik inkább vallási és kulturális tekintetben különböznek egymástól. A
budapesti kevert népesség esetében egyértelműen kimutatható volt a német és a
szláv népcsoportokkal való kisgenetikai távolság, ami a történelem ismeretében
nem is meglepő. Itt fő feltétel volt, hogy a négy nagyszülő közül három az
adott etnikumhoz tartozzon.

­ Talán nem tévedek, ha a legnagyobb izgalom a finnugor népekkel való rokonság
kimutatását vagy elvetését kísérte
.
­ Minden bizonnyal, de előtte megemlítem, hogy noha különböző szakemberek az
Őrségben feltételezték az úgynevezett törzsökös ősmagyarokat, kiderült, hogy
az őriszentpéteriek és a délszlávok, a vendek között igen kicsi a genetikai
távolság. Ami pedig a finn kapcsolatot illeti, a klasszikus genetikai
jelzőgének alapján azt találtuk, hogy a csángó az a népcsoport, amelyik
legközelebb áll az északi néphez és legtávolabb az összes többi népcsoporttól.
A bukovinai székelyek és a moldvai magyarok mintavizsgálatával kapcsolatban
meg kell említenünk, hogy az 1984 és 1989 között német­magyar akadémiai
együttműködés keretében történt. A 28 klasszikus jelzőgén vizsgálatát
szerettük volna az említett népek eredeti lakóhelyén elvégezni, erre azonban a
román hatóságok nem adtak engedélyt. Emiatt a nálunk élőket kerestük fel,
habár ilyen esetben mindig számolni kell a genetikai sodródással. A szakmában
jól ismert jelenség, hogy amennyiben egy nagyobb népcsoportból egy kisebb
populáció kiválik, akkor előfordul, hogy génállománya megváltozik.
Százhatvanegy csángó családot Egyházaskozáron, a bukovinai székelyeket Érden
és Zombán vizsgáltuk. Nyilván nem ugyanaz az eredmény született, mintha
Erdélyben lettünk volna, de szerencsére a '90-es években már azokat is
elértük, akik szülőföldjükről Magyarországra jöttek dolgozni, tánccsoportokkal
felléptek, illetve az egyházaskozári csángók rokonai voltak. Így már
árnyaltabb képet kaptunk. Miután kormányközi megállapodás értelmében a
finnugor nyelvcsalád számos ma élő népességét vizsgáltuk a polimorfizmus
szintjén, 16 más eurázsiai népességgel vetettük egybe a magyarságot. Ennek
eredményeként derült ki, hogy a finnekkel való genetikai rokonság nagyon
kismérvű. Eredményeinket összevetettük az indoeurópai nyelvcsalád különböző
népességeivel, és azt találtuk, hogy hozzájuk ­ akárcsak a finnek ­ kisebb
genetikai távolságot mutatunk. A lappoknál sikerült több olyan y kromoszómás
jelzőgént találnunk, amelyek alapján kijelenthetjük, hogy mintegy 4400 évvel
ezelőtt Közép-Ázsiából vándorolt el az egyik férfivonaluk. Ami pedig a
magyarságot illeti, az óriási keveredés miatt az egyes népcsoportok eredetét
külön-külön kell vizsgálni. Összességében azonban elmondható, hogy a
törökökkel való genetikai rokonságunk nagyon valószínű.

­ Nyelv, őstörténet, rovásírás tekintetében viszont a keltákhoz állunk
közelebb. Ezt vizsgálták-e?

­ Egy összevetést nem csak a ma élő népek összehasonlításával érdemes végezni,
hiszen fontosak az ún. fosszilis DNS-vizsgálatok is. Ezeket úgy tudjuk
elvégezni, hogy a honfoglalás kori temetők csont és fogmaradványaiból veszünk
mintát, majd azokból vonjuk ki a DNS-t. Ilyen kutatásokat a Szegedi Biológiai
Kutatóközpontban folytatnak Raskó István vezetésével, ezekről a vizsgálatokról
és az eredményekről ő tud hitelesen nyilatkozni.

­ Említette a csángók és moldvai székelyek finnekkel meglévő hasonlóságát.
Kifejezhető-e ez a hasonlóság százalékban?

­ Erre akkor tudnánk érdemben válaszolni, ha mind a 32 ezer génünket
megvizsgáltuk volna. A kutatásoknak azonban határt szab, hogy melyek azok a
genetikai markerek, amely alapján megvizsgáltuk, hogy 380-440 bázispár milyen
mértékben tér el az egyes egyénekben. Az is fontos, hogy milyen jelzőgéneket
veszünk alapul, hiszen van 40 vércsoport, az enzimek közül pedig több ezer.
Ezeket nem vizsgáltuk, csak 28 markert, ami azért lényeges, mert 10 fölött már
perdöntő a származáselemzésben. Ezzel együtt ha egy-egy markert kihagyunk,
akkor már eltérés jelentkezik mind a százalék, mind a genetikai távolságérték
tekintetében. Ezért csak azt mondhatjuk meg, hogy a vércsoport, az enzimek, a
mitokondriális DNS stb. alapján hány százalékos az eltérés, illetve a
hasonlóság. Más népekhez viszonyítva a klasszikus markerek alapján tehát a
csángók állnak legközelebb a finnekhez, de ez még nem jelenti, hogy rokonok
lennének.

­ Egyik előadásán azt a meglepő kijelentést tette, hogy a mai európai népesség
tíz férfitől származik.

­ Pontosabban Európa férfi népességének 95 százaléka a paleolitikum idején élt
két és a neolitikum időszakában élt nyolc férfitől eredeztethető. Ha azt
mondjuk, hogy időben visszafelé haladva minden egyénnek kevesebb az apja és a
nagyapja, akkor a családfát vissza lehet vezetni egyetlen ősapára. Tudjuk,
hogy a mitokondriális Éva, a genetikai ősanya Afrika területén, az oldovai
hasadékban mintegy 200 ezer évvel ezelőtt élt. Az y kromoszóma alapján
ugyanígy visszamehetünk egy ősapához is. Ahol mutáció történt, az tetten
érhető, csakhogy nincs meg mindegyik láncszem. De visszatérve a kérdéshez,
engem a fennmaradó 5 százalék sokkal jobban érdekel, és miután éppen itt a
Kárpát-medencében oly nagy a keveredés, lehet, hogy nekünk éppen ezzel az 5
százalékkal kéne foglalkoznunk. Csakhogy éppen a hihetetlen mértékű keveredés
miatt ez nem lehetséges.

­ Hogyan fogadta eredményeiket a magyar történelemtudomány, mit szóltak hozzá
a finnugor elmélet képviselői?

­ A mi célunk az volt, hogy megismerjük a népcsoportok eltérő
betegségspektrumát, az eredmények következményeinek értékelése már nem a mi
feladatunk. 1993­96 között lezajlottak a kormányközi munkák, 1999­2000-ben
pedig angolul is megjelentek a végleges publikációk.

­ És a finnek?

­ Mivel a kormányközi megállapodás alapján a finnek részéről Savantaus, a
turkui egyetem professzorasszonya, magyarok részéről pedig én voltam a
projektvezető, így tudom, hogy a vizsgálatok lezárása után átírták a finn
tankönyveket, de ettől még megmarad a legendás finn­magyar-barátság.

­ A hétköznapok embere kérhet a származástani értelemben vett genetikai
vizsgálatot, ha meg szeretné tudni, mely népcsoporthoz tartoztak az ősei?

­ A különböző tudományterületek más és más módszerekkel dolgoznak. Ha valaki
eljön hozzánk genetikai tanácsadásra, akkor személyre szabottan a
géndiagnosztika módszerével a magzatról is megállapítható, hogy egy adott
betegség tekintetében egészséges lesz-e. Ez a klinikai vonal. Ezzel szemben a
populációgenetika módszere a sokaságot vizsgálja. Amikor egy népcsoport
egyéneit vizsgáltuk, és mint említettem, azt néztük meg egy százas
nagyságrendű reprezentatív mintán, hogy a négy nagyszülő az adott népességhez
tartozott-e, mert csak ebben az esetben tudtuk, hogy az utód adott népcsoport
képviselője. A sokaság vizsgálata tehát nem ugyanaz, mintha egyetlen személy
akarná magáról vérvétel útján megtudni, hogy honnan, kitől származik, hiszen
csak egy enzimet, egy vércsoportot, egy adott mutációt látunk, és nem látjuk a
többi sok százat. Ennek alapján azt mondhatom, hogy egyelőre nincs lehetőség
az egyén eredetének vizsgálatára.

Szakács Gábor

(Megkaptam 2002.VIII.13, szerk.)