|
Zelei
Miklós
A
Pesti Srác
Nyakában a forradalmi
sál, feje fölött Robin Williams az Oscar-díjjal, most erre figyel a világ.
Mozgás a tetőn: a mester éppen visszahúzza az időt, de a visszahúzott idő
is rohan. A szokásos közhely: a nyüzsgők lábainál, egy kirakat öblében, egy
öreg hajléktalan alszik.
A Pesti Srác növésben maradt. Tizenhárom éves lehet, vagy tizennégy, nem puska
való a kezébe, hanem iskolatáska. De a szabadság csábító kaland, felnőttnek
lenni érdekes, nem hazamenni izgalmas, az iskola meg úgyis be van zárva. Szabadság,
függetlenség. Volt-e egyese fizikából?
A Pesti Srácnak sok mindent kellett volna látnia, amit nem láthatott, és sok
mindent látott, amit nem kellett volna. Látnia kellett volna a Hazáját békében,
félelem nélkül, diktatúra nélkül. Látnia kellett volna egy vonatjegyet, aztán
elutazni vele, megnézni a tengert, majd visszajönni, mert érdemes és lehetséges.
Ehelyett látta meghalni a másik Pesti Srácot és a Pesti Lányt, akinek mindkét
nevét tábla őrzi a falon. Látta, ahogy az Üllői utat beborítják az elszenesedett,
alvóbabaméretűre zsugorodott orosz tankisták tetemei. Az volt az ellenség.
Hiszen egy tizenhárom-tizennégy éves gyereknek már van ellensége egy olyan
világban, ahol felnőtt férfiak a csecsemők közt is találnak ellenségnek valót.
Nincs semmi példátlan ebben.
A Pesti Srác mosolyog a mozinépre. Nem biztos, hogy annak előtte volt pénze
arra, hogy jegyet váltson ide. A Pesti Srác proli. A nála már egy kicsit is
jobb helyzetű pesti srácokra az apjuk többnyire rázárta az ajtót, nehogy valami
őrültségbe keveredjenek. A Pesti Srác melós, 1990 után, amikor arra kezdtek
hivatkozni, hogy most valósulnak meg az álmai, már elvesztette a munkahelyét.
A Pesti Srác tekintete olyan felhőtlen, mintha azért volna itt, hogy megnézze
a soros akciófilmet, nem pedig azért, mert ő maga szerepel egy akciófilmben,
amelynek nem ismeri a forgatókönyvét.
Sör, cigi. Védett, körülbástyázott nyugi. Játékgépeiken győznek a vesztesek,
egy kis öntudatlan Hollywood, ahol évfordulónként elhangzik, hogy a Pesti
Srác nélkül nem állhatnánk ezen a sarkon. A kávézó is a Corvin nevet viseli,
és ha egyszer majd a hentesbolt elnevezi magát, bizonyára a Corvin mészárszéket
fogja választani.
Az új corvinisták nem sokat törődnek a szoborral, az emléktáblával, a koszorúkkal,
amelyeket halványan lebbentget a szél. A múltnak megvan a maga ideje, s az
már a múlté. Az új corvinisták az emlékalakra rá se nézve robognak be a moziba,
a sütiropiboltba, vagy tűznek el az aluljáró felé. Aki arra sem emlékszik,
amit éppen most csinál, hogyan emlékezhetne arra, amit mások tegnap csináltak?
Sűrű, egzotikus élet zajlik itt. Az autók körül csokorárusok tüsténkednek.
Ha egy jó kocsi leparkol, a virágos markokban a telefon láthatatlanul bekapcs.
A körúton lányokra, fiúkra lehet olcsó pénzen szert tenni. Még zsengébbekre
is, mint a Pesti Srác. Az élet, amikor nincs, a legfiatalabbakat kezdi fölenni.
A szűk utcákban ott vannak azok a régi házak, amelyeknek ma már dohos, büdös
konyháiban a forradalmi levesek emelgették a fedőket. A Kisfaludy utcából
kifordulva megint az alvó hajléktalanba botlok. Szabad, független ember. Saját
szobrától húsz méterre, a Pesti Srác hetven felé.